Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon nagy örömet akart szerezni az édesanyjának. Hallotta a nagyobbaktól, hogy egy hét múlva lesz a születésnapja.

Múltak a napok, s a kisgyerek állandóan azon törte a buksiját, hogyan adhatna ő mindenkinél szebb ajándékot. Üres volt a keze, a zsebe. Nem volt se pénze, se semmije. Legalábbis ő így gondolta.

Gondolatban sok mindent vásárolt. Meleg kabátot, ami elárulná anyukájának, hogy milyen melegen szereti őt a kisfia. Nem, inkább vonat- vagy repülőjegyet vesz, s elviszi a mamát a kék tengerpartra vagy egy magas hegyre, ahol pihenhetne a sok munka után.

Annyiszor hallotta a felnőttektől, hogy milyen szépek ezek a helyek! Már látta is magát a vonat ablaka mellett, amint jön a kalauz, s a jegyet ő adja át. Ő, aki arra is gondolt, hogy a mamának pihennie is kell. Persze, igaz, mindez nagyon sok pénzbe kerülne. Akkor meleg sálat meg kendőt vesz…

És máris, nagyfiúsan, büszkén zsebre tette a kezét. Akkor gondolt csak újra arra, hogy neki nincs egy fillérje sem. Felébredt álmodozásaiból. Ő nem vásárolhat semmit. Mit tegyen hát?

Kis szívének minden vágya az volt, hogy azt a napot felejthetetlenül széppé varázsolja.

Tehetetlenségében sírva fakadt. Nem látta senki. Nem mondta senki, hogy a fiúknak nem szabad sírni. Nagyon szomorú volt. Addig sírdogált, míg végül elaludt…

Álmában odament a Naphoz:

• Te Nap, kedves Nap, mondd meg nekem, mit adnál annak a születésnapjára, akit nagyon szeretsz?
• Én? Mit adnék, te kisfiú? Hiszen tudod, hogy nekem fényem és melegem van, csak azt tudom adni.

A gyerek megköszönte a választ és tovább ment. Odaért egy forráshoz. Megkérdezte őt is:

• Te jó forrás, mondd meg nekem, mit adnál valakinek a születésnapjára, hogy boldog legyen?
• Mit adnék? Hát mi mást adhatnék, mint amim van? Friss vizet adnék, hogy ne legyen szomjas.

A kisfiú még mindig tanácstalannak érezte magát. Tovább ment hát. Egy fához ért.

• Te fa, te mit adnál a születésnapjára annak, akit szeretsz?

A fa így válaszolt:

• Azt, amim van. Ha tűz a nap, árnyékot, ha éhes, gyümölcsöt.

A kisfiú felébredt. Álmosan dörzsölte a szemét…

- Jaj, mit is álmodtam? – Ez volt az első gondolata. S erős akarattal vissza akarta pergetni az álomképeket.

- Igen, már emlékszem. Beszéltem a Nappal, a forrással, a fával.

Eszébe jutott, hogy mind a három feleletben volt valami közös:

„Azt adnám, amim van.” Egyiknek sem volt pénze, hogy drága ajándékot vásároljon. Meleget, fényt, friss vizet, árnyékot, gyümölcsöt adnának annak, akit szeretnek.

• Igen, de nekem mim van? kérdezte önmagától.
• Tudom már! A szívem meleg, az meleget ad, a szememben tiszta fényt őrzök. Szavam igaz, mint a tiszta forrás, kis kezem meg letörli anyukám arcáról az árnyékot…

Kis szíve megnyugodott, s boldogan várta azt a napot, amelyiken majd megtudja, tud-e valaki értékesebbet adni ajándékba, mint amire őt a Nap, a forrás, a fa álmában tanította.

 A jó anya mosolya olyan, mint egy hang, amely egész életen át visszhangzik. Boldog Szülinapot kívánok, Mama! Köszönöm a meséd! Szeretlek!